eljött az ideje, hogy lezárjam a blogot. most már csak a klasszikus értelemben nyaralni fogunk a hátralévő időben, arról meg nem fogok tudni hihetetlen vicceseket írni, hogy reggel kimegyünk a piacra vagy az óceánhoz meg jakuzzizok a gyerekekkel, meg még lehet, hogy elmegyünk a legolandba sandiegoba meg megnézzük a gazdagék nyaralóhelyét santa barbarán, de amúgy horányi életformára rendezkedünk be, és arról se szoktam sokat blogolni. aztán holnaphoz egy hétre felszállunk egy viszonylag rettenetes repülőútra és holnaputánhoz egy hétre otthon. 

most összegezni kéne, hogy milyen is volt két hónapig utazni. egész egyszerűen kurva jó volt. voltak fárasztó részek, de alapvetően nagyon-nagyon-nagyon fasza volt az egész, remélem ez átjött-e a blogon keresztül. valahogy sikerült nagyon harmonikusan megcsinálnunk ezt az egészet. a gyerekek nagyon jól bírták és minket sem fárasztott el, hogy gyerekes utazás volt, és nem vágytam volna erre az útra gyerekek nélkül. két-három napos kiruccanások barcelonába vagy berlinbe jól esnek a judittal és valószinűleg hamarosan csinálunk ilyet a, hogy legyünk picit ketten, meg jövő szombaton állítólag lesz puszikoncert valahol a lánchídnál (?) úgyhogy akkor nagyinálalvás lesz, már ha a jetlegtől fognak tudni aludni, mi meg szétcsapjuk magunkat, úgyhogy akkor gyertek mindenki.

kéne ilyen pontokba szedett izé, hogy mik voltak a top dolgok, de annyira régen indultunk el, hogy newyork már távoli emlék csak, de azért megpróbálom. sanfrancisco nagy szerelem lett, yosemite varázslatos hely volt, newyork még mindig hihetetlenül élő nyüzsgő valami, ahol nekem külön élmény volt, hogy a whitney múzeumban tök véletlenül láttam azt a hopper képet, amit mindig is akartam élőben látni (persze a nighthawks) és lenyűgöző volt, valahogy rég fogott meg ennyire festmény, és rég éreztem először olyat, hogy milyen jó egy képet eredetiben látni. aztán az ilyen amerikai dolgok, mint dinerben hamburgert enni, meg újratöltetni a foskávédat, meg menni a végtelen sivatagi utakon, meg olyasmi kávézókban ücsörögni, mint a friendsben, meg isteni kínait-japánt-thait-mexikóit enni. ja meg a boston környéki erdős-tavas gyönyörű házas környezet. meg könnyű hozzászokni, hogy valahogy itt amerikában tényleg minden működik, jól megy. persze meg kell fizetni mindent, de nem találkozol idegesítő dolgokkal, értetlenkedő félrefoglalt hoteles mittoménmivel, átbaszni akaró pincérrel, nem működő vififel, elmaradt buszjárattal. azt is megértettem, hogy mennyire igaz ez a melting point dolog, és olyan, hogy amerikai ember olyan nincs, mert van magyar meg mexikói meg kínai meg japán meg izraeli, meg orosz, meg puerto ricoi, és elvétve van pár sokadik generációs amerikai, de tényleg még mindig jönnek folyamatosan ide mindenhonnan szerencsét próbálni, és lesz belőlük vagy a gyerekeikből amerikai,  és akivel csak beszéltünk az boldognak tűnik itt. sokat melóznak, hogy jó legyen, de a magyar nyavajgással nem találkoztam itt sehol. 

szóval amerika fasza volt, a gyerekek már vágynak haza, szerintem kicsit a judit is megpihenne. én most még úgy érzem, hogy nagyon jó úton lenni, és egy hét otthonlét után szívesen nekiugranék egy újabb két hónapnak valahova a világ egy más pontjára.

csók

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.